Életjel

Néhány helyen találtam jelet, így arra gondoltam, üzenek nektek innen a dzsungel mélyéről. Az utazás Baliról a másik szigetre igencsak kalandosra sikerült, mert a vihar miatt lekéstük a csatlakozást. Így kettő helyett három repülővel érkeztünk meg közel 12 óra alatt. Pihenni azonban nem sok időnk volt, mert másnap ismét egy hosszú út várt ránk. Négy óra autózás és két óra hajózás után életem eddigi legnehezebb túrája várt rám. Körülbelül négy órán keresztül másztunk fel egy hegyre, hogy elérjük úticélunkat, egy falut. A hosszas menetelés után nagyon hálásak voltunk az ételért, amivel vártak minket. A törzs férfi tagjai lejöttek értünk, hogy segítsenek felhozni a hátizsákunkat. Az elején nagyon rosszul éreztem magamat, hogy más cipekedik helyettem, utána pedig elképesztően hálás voltam, mert még teher nélkül is eléggé kapkodtuk a levegőt társaimmal. Itt az élet egészen másképp zajlik. A gyerekek nem járnak iskolába, az emberek nem tudják, mennyi az idő, nem kell sietniük sehova. Itt azt eszik, amit megtermelnek és levadásznak. Mi egy hetet töltünk itt. Minden délután focizunk a felnőttekkel, és edzést tartunk a gyerekeknek, és minden alkalmat tanítással, bizonyságtétellel zárunk. Korábban is jártak már itt misszionáriusok, így hisznek Jézusban, de sok kulturális, vallási hiedelmet még nem hagytak el. Esténként keresztény filmeket nézünk. Minden, amit teszünk, az egész falut érdekli. Hiszen új nekik a kivetítő, a tábla, amire lehet rajzolni. A bóják és a megkülönböztető mezek. A gyerekek nagyon félénkek, nem láttak még olyan embert, akinek nem barna a bőre. De szépen lassan megértették, hogy nem kell félni tőlünk, sőt... Tegnap már megtanítottam őket bújócskázni, ma pedig végre sikerült belecsalogatni őket a függőágyamba. Rácsodálkoznak a sok újdonságra, ahogyan mi is. Mert számomra hihetetlen, hogy 2 nap alatt nádból felépítenek egy házat. Naponta több tíz kilométert sétálnak, hogy élelmet gyűjtsenek, és a legapróbb gyermek is olyan könnyedén szalad fel a fa tetejére, mint nálunk a macskák. (kivéve a mi Plüsi cicánk, mert ő túl dagi hozzá). Egészen mások vagyunk, de Isten szeretete mindnyájunké. Az övék is, akik soha nem fogják elhagyni ezt a falut, és az enyém is, aki alig várja, hogy újra megihasson egy jeges kávét. Azt hiszem, minden eddiginél jobban értem, hogy mennyire nem az számít, amit mi tettünk. Csak az számít, hogy kinek hiszünk, és én annak a Jézusnak hittem, aki meghalt minden egyes mezítláb itt rohangáló apró gyermekért is. És óriási a hála bennem, hogy ők is elkezdtek hinni benne. Azért imádkozom, hogy Isten adjon reményt és hitet azoknak, akik itt élnek, és nekünk, akik el sem tudjuk képzelni, milyen lehet itt élni.