Élet a bázison

Napjaim legnagyobb részét a keresztény központban töltöm, itt vannak az edzések, a közös alkalmak, az étkezések, és itt élünk körülbelül 30-40-en. Vannak itt állandó szolgálók, olyanok, akik csak látogatóba érkeznek, vagy hozzám hasonlóan önkénteskednek itt. Több család is lakik itt, szóval vannak "itthoni gyerekeink", akik teljes természetességgel vesznek részt a házimunkában, az éneklésben, az étkezések előkészítésében. Nem kellett hozzá túl sok idő, hogy összebarátkozzam velük; bevallom, sok felnőttnek még nem tudom a nevét, de valamennyi gyerkőcnek valahogy már igen. Ma örömmel konstatáltam, hogy röpke két hét ismeretség után egészen hasonlóan viselkednek velem, mint az otthoni csemeték. Ma egy kisfiú már a hátamra mászott, ketten az ölemben ültek, és én voltam az egyetlen felnőtt ma reggel, aki úgy énekelt, hogy közben egy pici lány volt a kezében. Ritkán szoktam örülni valaminek magammal kapcsolatban, de azt hiszem, ez valami olyan dolog, amiért nagyon hálás vagyok. Úgy képzelem, Jézust, amikor itt élt a földön, neki is nagyon fontosak voltak a kisgyermekek; úgy hiszem, ő is játszott velük, körülötte ültek, amikor tanított. Szóval örülök, hogy ebben hasonlíthatok rá, és jó megélni, hogy bár nem mindig értjük meg egymást a picúrokkal, mégis tudunk együtt játszani, mert a szeretet képes túllépni nyelvi akadályokon is.