"Egymás terhét hordozzátok"    Tóth-Gados Eszter vendég írása

Öt éves lehetek és tél van. Talán korcsolyázni voltunk az ovival, nem tudom pontosan, de az biztos, hogy valahonnét jövünk. Vagyis állunk, mert az udvar kapuja előtt toporgunk és nem engednek be minket. Visszagondolva egy örökkévalóságnak tűnt nekünk, ahogyan ott állunk és várunk. A sorban a párom nagyon keres valamit, elmondja, hogy a kesztyűjét nem találja, pedig fázik a keze. A szája is már egyre jobban görbül lefelé, a szemében pedig lassan gyűlnek a könnyek. Nagyon felzaklatja. Én is megsajnálom, próbálok segíteni, tartom a táskáját, magamnál is keresem. De nem találjuk.

Bettivel is álltam és vártam, érzetre ez is örökkévalóságnak tűnt, pedig nem volt több négy hónapnál. Nézni a másikat, ahogy kotorászik a táskájában, ahogy tehetetlenül áll az életében, hogy merre tovább. Látni, hogy szenved. Én nem éreztem tehetetlennek magamat ebben a helyzetben. Úgy hiszem, már azzal is teszek valamit, ha jelen vagyok és meghallgatom, ha valamit dadogok neki arról, hogy én, hogyan látom őt és a helyzetet. Tehetetlennek pedig azért sem éreztem magamat, mert tudtam érte imádkozni. Ha már időnk, mint a tenger amíg várunk és állunk, imádkozzunk.

A kesztyű nem kerül elő és a helyzet egyre drámaibb. Még mindig kint állunk és várunk, még mindig csak a könnyek folynak. Ekkor mind azt az öt évnyi élettapasztalatot összefésülve remek ötletem támad. - Imádkozzunk! -mondom ezt a páromnak, majd összekulcsolom a kezeimet és gondolom, mondok valamit Istennek. Nem tudom mit, erre már nem emlékszem.

Szóval tehetetlen nem vagyok, mert tudok érte imádkozni. De azért Isten előtt rendesen keresem a szavakat. Mit mondjak Neki? Fáj látni, hogy Bettinek most rossz? Hogy kívánom neki a jobbat? Isten is így nézi Bettit. Ő is megrendül rajta, Ő is szereti. Ebben ember és Isten egy. Nem vagyok dühös sem, az időzítéseit néha nem értem, néha meg felpörgetném, de ennyit azért meghagyok Neki.

Azt én is látom, hogy valami változás kell, de nem tudom, hogy Bali - e a jó út. Ekkor még nem. Nem azért imádkozom, hogy Bali összejöjjön. Ki az, aki egy számára kedves embert el akar küldeni a világ másik felére? Nem, ennél önzőbb vagyok. Azért imádkozom, hogy Isten hozza ki őt a mélységből. Hogy végre legyen máshogyan, ha felhasználja erre Balit, akkor használja. Azt szeretném, hogy Betti jól legyen. Ahogyan ő is pont így imádkozik értem és pont így gondol rám. Egymásnak akarjuk a jót.

Szóval ilyen volt az elmúlt pár hónap. Rengeteg beszélgetés, válasz- keresés, nagy hallgatások, sokszor én okoskodtam, ő pedig türelmesen meghallgatott. Álltunk, és vártunk, és imádkoztunk. Mint ahogy sokan mások is, akik Bettivel voltak ebben.

Tehát valamit mondtam Istennek, egy öt éves szókincsével. Isten meg rámosolygott arra a két kislányra és azt mondta, jól van. Arra emlékszem, hogy éppen, hogy kioldom a kezemet az összekulcsolásból, mikor hátulról egy óvónéni felkiállt: Ez kinek a kesztyűje? A kezében pedig lengeti a párom kesztyűjét. Ő pedig hátra fut érte és percek múlva már ki is nyílik a kapu előttünk.

Várni örökkévalóság, a beteljesülés egy pillanat. Emlékszem, augusztus elején Betti szokásához híven egy rövid üzenetben gyorsan tájékoztat, hogy nem mellékesen ő akkor 17.- én repül, mert mennie kell. Teljesen lesokkolódtam. Nem hittem el, hogy tényleg megtörténik. Hát úgy látszik, Bali lesz az út. Én meg teljesen le vagyok ragadva annál, hogy Isten milyen hatalmas. És újra eszembe jut ez a gyerekkori történet, mint mindig, mikor valamiért vagy valakiért imádkozom. Megint megadta Isten, hogy láthassam ahogy valaki megtalálja a kesztyűjét. Elképesztő érzés. Egyszerre vagyok szomorú és nagyon boldog. Érzem azt, hogy minden pont jó ritmusban van.

Betti nem pár méterre futott hátra a sor végére, hanem igencsak messzire ment, de a lényeg nekem ugyanaz. Most messze van, de jó helyen és jó neki. Hallom a hangján, amit néha a nagy-nagy távolság megszakít. Abból, amit megoszt, amit átél, tudom, hogy most a helyén van, hogy Isten vezette oda és fogja vezetni tovább az elkövetkező hónapokban.

Sőt azt is megkockáztatom, hogy amiért én imádkoztam, annak a sokszorosát éli át most. Mert ilyen az Isten - matek, mindig több lesz annál, mint amennyit te kiszámolsz magadnak vagy a másik embernek. Talán Betti esetében pont annyi, ahány kilométer van Budapest és Bali között, pedig én már a felével is beértem volna.